Az egyik, hogy nem tudom meginni a kávét.

A másik, hogy képtelen vagyok elmerülni egy könyvben.

Szerencsére kávézni boldogan kávézom, olvasni viszont hónapok óta nem tudok.

Magam sem tudom megfogalmazni, mi történik, csak a tüneteket érzem.

Olyan, mintha egy döntési pontnál lennék, amit egészen mostanáig észre sem vettem, a bizonytalanságát és a mentális terhét viszont annál jobban éreztem.

Lehet, hogy ez egy lehetőség az újabb szintlépésre? Még nem tudom.

A napokban olvasni kezdtem Stephan Schäfer 25 nyár című könyvét.

Lassan áramlik a szöveg, nem tudok gyorsan haladni vele, de nem is akarok. Élvezem, hogy magával ragad a történet.

Az imént olvastam egy részt, ami egy nagy döntés meghozataláról, egy új életszakaszba lépésről szól. Az egyik főszereplő így fogalmaz:

“De végső soron soha nem az a fő kérdés, hogy mi a helyes és mi a helytelen. Valójában mindig arról kell dönteni, hogy miben vagy önazonos.”

Forgatom magamban ezt a gondolatot, s azon agyalok, mit is jelent az önazonos döntés.

Mit jelent számomra az önazonosság? Mitől önazonos egy döntés? Milyen szempontokat érdemes figyelembe venni?

Szerencsére a sztori nem hagy magamra, a főszereplő 4 kérdést is hoz, amiben benne van a lényeg:

Mielőtt bármit választasz, vizsgáld meg, hogy

• szeretetet és békét találsz benne?

• meríthetsz belőle életörömöt és energiát?

• szabadságot és önállóságot ad?

• nyugalmat és támaszt nyújt?

Ezeket most itt hagyom Neked.

Ha van kedved megosztani velem ezzel kapcsolatban bármit, szeretettel várom.

Orsi

A tapasztalataim ugyanakkor ennek többnyire az ellenkezőjét mutatják.

Azt, hogy van lehetőségem dönteni.

Hosszú út volt, mire megláttam ezt a lehetőséget, de mikor megtörtént, megváltozott az egész életem.

Újradefiniált létezés

Tíz évvel ezelőtt szilárd meggyőződésem volt, hogy annyi vagyok, amennyit letettem az asztalra.

A diplomám, a névjegykártyámra írt pozíció és a cipőm sarokmagassága alapján próbáltam kitalálni, ki vagyok, mit csinálok és egyáltalán miért vagyok itt.

Azt mindenkinek a fantáziájára bízom, hogy ez mennyire vagy mennyire nem volt sikeres, és a magam részéről csak annyit tennék hozzá, hogy ebben az időszakban a legjobb barátom a futócipő volt.

Állandóan futottam akkoriban. Szó szerint is, a pályán és a futóversenyeken, és átvitt értelemben is.

De mondhatnám azt is, hogy menekültem: a teljesítménykényszer elől, a bennem dolgozó feszültség elől, de legfőképp önmagam elől.

2018 tavaszán aztán megállított az élet.

Egy pillanat alatt változott meg az életem és újra kellett definiálnom mindent, amit addig igaznak hittem.

Áldozat vagy túlélő?

Fogalmam nem volt, hogy ezt mégis hogy kell, de végül kaptam hozzá segítséget.

Az történt ugyanis, hogy megláttam a nevemet egy bizonyos papíron.

A baleset után az autó sofőrje ellen hivatalból elindult egy büntetőeljárás. Én ezzel egyáltalán nem akartam akkor foglalkozni, de muszáj volt, szóval gondolhatod, mennyire voltam lelkes, mikor megláttam a nevem mellett a sértett kifejezést.

Persze, hogy rögtön elkezdtem sajnálni magamat. Megsértődtem és észre sem vettem, hogy hirtelen úgy tekintettem magamra, mint aki passzív elszenvedője, mondhatnám áldozata ennek a helyzetnek.

Belülről kifelé

Egy hajnali pillanat adott választ.

Egyszer azzal a gondolattal ébredtem fel, hogy ha én tényleg szeretnék valami életnek nevezhető élményt átélni a következő évtizedekben, akkor nem érdemes elpazarolni az erőmet arra, hogy haragszom és játszom a sértődött kislányt.

Helyette

• jó volna azzal foglalkozni, hogy mit tudok tenni,

• és áldozat helyett annak a túlelőnek látni magam, aki lenni szeretnék.

Akkor még nem tudtam, hogy azzal, hogy úgy döntöttem, hogy harag helyett a megbocsátást, az áldozat szerep helyett pedig a cselekvésre kész emberi minőséget választottam, valójában azt igyekeztem bebizonyítani, elsősorban magamnak, hogy nem vagyok a körülmények áldozata.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy egyik pillanatról a másikra megváltozott körülöttem minden.

A változás bennem történt.

Megértettem, hogy bár rengeteg fizikai korlát van körülöttem, a belső mentális és érzelmi korlátokról én döntök.

Ezt hívhatnám úgy is, hogy a befelé vezető kiút.

Amikor a változást önmagamban, a gondolkodásomban, a hozzáállásomban (vagyis bocsánat, hozzáülésemben, haha) hozom létre és az hat a külvilágra.

Minden egy olyan pillanattal kezdődött, ahol valahogy máshogy néztem rá a helyzetre, mint korábban.

És pontosan erre a befelé vezető kiútra hívlak Téged itt és most.

Visszapillantó tükör

Inspiráció gyanánt elhoztam az egyik kedvenc gondolatomat a magyar származású pszichiáter, Dr. Edith Eva Eger egyik könyvéből.

Eszerint

„mi dönthetjük el, mire tanítsanak minket a borzalmak. Taníthatnak arra, hogy megkeseredjünk fájdalmunkban és félelmünkben. Hogy ellenségesekké váljunk. Lebénuljunk. Vagy arra, hogy megőrizzük a gyermeki részünket, az élénk és kíváncsi részünket, azt a részünket, amelyik ártatlan.”

Mit jelent ez?

Azt, hogy mindannyiunk élete tele van nehézségekkel, váratlan helyzetekkel es pótolhatatlan veszteségekkel. Ezek az események mindent el tudnak venni tőlünk, kivéve egyetlen dolgot: a belső szabadságunkat.

Ez a belső szabadság a döntési szabadságunk utolsó része.

Az a képességünk, hogy még a legszörnyűbb, legszélsőségesebb, legembertelenebb helyzetben is minden pillanatban is eldönthetjük, hogyan reagáljunk erre a helyzetre.

Olyan ez, mint amikor beülsz a volán mögé és megigazítod a visszapillantó tükröket.

Mondom ezt úgy, hogy nincs jogosítványom, sosem ültem semmiféle volán mögé.

De megtapasztaltam, hogy a legnehezebb helyzetekben igenis megéri úgy viselkednem, mint egy valódi sofőr.

Mert ahogy egy valódi sofőr állíthatja a tükröket, hogy a legjobb nézőpontból lássa a saját helyzetét, a környezetet és az előtte lévő utat, úgy én magam is át tudom állítani saját tükrömön azt a szöget, amivel az életet szemlélem, hogy új perspektívából láthassak mindent.

Egyetlen percig sem akarom elhitetni senkivel, hogy ez egy könnyű folyamat, mert nem az.

De tudom, hogy lehetséges, s azt is, hogy megéri.

Sőt, abban is biztos vagyok, hogy mindannyiunk életében vannak és lesznek is olyan helyzetek, amelyek térdre kényszerítenek.

A kérdés az, hogy látjuk-e a saját tevékeny szerepünket ezekben a sztorikban.

Meg az, hogy vállaljuk-e a nehézzel való szembenézés átmeneti sötétségét.

Sőt, az is, hogy észrevesszük-e, hogy a nehézségeinkből származó lehetőségek csupán egy nézőpontváltásnyi távolságra vannak tőlünk.

Ha igen, akkor megérthetjük, hogy semmilyen módon nem vagyunk a körülményeink áldozatai.

Sokkal inkább az a lényeg, hogyan látjuk a körülményeinket: fojtogató mocsárnak vagy ugródeszkának egy szabadabb élethez.

Szívből kívánom, hogy ha szeretnél, akkor rá tudj lépni a befelé vezető kiútra és tudj élni a nézőpontváltás szabadságával ma, holnap és mindennap.

Van ennek egészségügyi oka, hogy ne egyek annyi húst, csokit vagy ne igyak annyi kávét. Vagyis inkább értsem és érezzem, mit, mikor és miért (nem) eszem vagy (nem) iszom.

Van lelki oka is, hogy elcsendesedjek és kapcsolódjak önmagamhoz.

Végül pedig van szellemi aspektusa is, hogy valóban a lényegre figyeljek.

Ahogy ezt végiggondoltam, lett némi rossz érzésem:

• túl szigorúnak, elvárás-szagúnak éreztem a saját gondolataimat,

• nem tetszett, hogy a tiltásra, megvonásra fókuszálok,

• az egész sokkal inkább hatott megfelelésnek, mintsem valódi elmélyülésnek, ahol teret kap, ami valóban számít.

Később, egy ellazult pillanatban felmerült:

Mi lenne, ha számomra a böjt arról szólna, hogy azokat a szokásokat, gondolatokat, tárgyakat, reakciókat, viselkedési mintákat “vonom meg” magamtól, ami már nem én vagyok?

Más szóval: mi lenne, ha letenném azt, ami már nincs összhangban azzal az emberrel, aki most vagyok?

Mert valószínűleg ezek mögött van a lényeg.

Szóval ahelyett, hogy erőltetem a böjtöt és 40 napig nem kávézom, inkább igyekszem jelen lenni a kávézás alkalmával, s nem megszokásból inni. Hátha közben megérzem, hogy mi van még itt velem, ami már nem én vagyok…

40 nap múlva elmesélem, mit tudtam meg. 🤗

Te hogyan éled meg a böjti időszakot? Megírod nekem?

Bevallom, engem rettenetesen idegesít ez a 2025 november eleje óta (tényleg akkor láttam az első erről szóló posztot) tartó tűz ló éve duma és a “cselekedni kell” jelszó.

Akkor miért írok róla?

Azért, mert sokáig bűntudatom volt, amiért én úgy érzem, az én életemben nem az óriási változás ideje érkezik (egy éve költöztem, hello önálló élet kerekesszékben), hanem a stabilizálódás, a tanulás, a magammal és magamon végzett munka ideje.

És közben felmerült bennem, hogy talán Te is így vagy ezzel…

Mármint ne érts félre, tényleg klassz és teljesen természetes is a változás, s én is érzem, hogy valami készül.

Ezzel együtt érzek valami nyomasztót a “mostantól minden másképp lesz” meg a “most már lehet másképp dönteni” motivációs posztokban, s a lelkesítőnek szánt, számomra kissé provokatív “mit akarok mostantól másképp az életemben?!” kérdésekben.

Ennek jegyében átgondoltam, milyen elvek mentén vágok bele ebbe a tüzes, nagy erővel érkező holdújévbe, s megosztom veled a 2026-os nem túl egetrengető terveimet.

Lássuk!

Lépésről lépésre

Lassan egy évtizede foglalkozom önismerettel.

És mennyi mindent nem tudok, látok, érzek.

Mennyi téma kapcsán fordult már elő, hogy hónapokig (évekig!) rágtuk őket a különféle segítői folyamatokban, mire bármi elmozdulás történt:

• Saját otthonba költözni az intézményből.

• Nemet mondani egy felkérésre.

• Igent mondani bármire, amit szeretnék.

Mindegyik témában hosszú idő telt el, mire mertem másképp dönteni.

Volt közben ellenállás, szembenézés, összeomlás, menekülés, megengedés, elfogadás…

…majd VÉGÜL a “másképp döntés”.

Idővel.

Sok munka árán.

Az úgynevezett “másképp döntés” tehát egy FOLYAMAT RÉSZE. Sokszor leginkább az eredménye.

Nem kell várni magamtól, hogy azonnal menjen.

A tűz energiát ad, de éget is

Számos alkalommal estem már bele abba a csapdába, hogy elhittem, folyamatosan 100%-on képes vagyok teljesíteni.

Hát, nem. Nem is kell így lennie.

Persze ehhez szükségem volt arra, hogy néhányszor elmenjek a falig, beteg legyek, vagy bármilyen tünetet produkáljak.

Szeretném hinni, hogy most már megtanultam, hogy igazán remek, ha ég bennem a lelkesedés lángja, de ezzel a lánggal óvatosan kell bánni.

Mert bár hamar ki tud hunyni, még hamarabb tud megégetni.

Megértettem, hogy szabad megállni, pihenni, szünetet tartani.

Állandó pörgés helyett inkább csak délelőtt kávézom, igyekszem hamar lefeküdni és egyre többet vagyok csendben.

A saját léptékem

Keserű pirula volt, de végül sikerült bevenni és emészteni: biztos vannak olyanok, akik számára az elkövetkezendő időszak aktívan, cselekvéssel, önmegvalósítással fog telni.

Szuper. Tök oké.

Tudod mi még a tök oké?

Ha nekem máshogy alakul.

A saját tempómban, a saját értékeim, vágyaim és energiám szerint. A saját léptékem alapján.

Nem kell hasonlítgatni magamat a sokezer követős influencer anyukához, egy másik coach posztjaihoz vagy a legújabb well-aging márka krémjeit használó régi iskolatársakhoz.

(Zárójelben megjegyzem, hogy ez valós történeteken alapul, TÉNYLEG létezik az influencer anyuka, a másik coach és a régi iskolatárs. Az anyukát kikövettem, a coach posztjait csak olvasgatom, ha úgy tartja kedvem, az iskolatársnak pedig írtam egy bátorító üzenetet és inkább tanulok tőle, miközben igyekszem úgy élni, ahogy nekem jó.)

Úgy élni, ahogy nekem jó. Úgy változni, ahogy nekem jó. Úgy dönteni másképp, ahogy nekem jó.

Ijesztő.

De sokkal jobb, mint belefáradni abba, hogy próbálom leutánozni a legújabb ügyeletes LinkedIn királylányt (párszor próbáltam, rémületes volt), amikor sokkal jobb magamnak lenni.

Sokkal jobb a saját léptékemben meghozott “másképp döntés” eredményeként blogot írni, mint bármi mást csinálni…

Apropó, blog…

Az én 2026-os újdonságaim

1. Építőkockák blog

Gyerekkoromban újságírónak készültem, s néhány évvel ezelőtt ez az álom részben be is teljesedett, amikor egy magazin főszerkesztője megkeresett és felkért, hogy egy saját, önálló rovatban meséljek el apró kis történeteket, “életleckéket”, amit az addigi tapasztalataim tanítottak nekem.

Ez volt az Építőkockák.

A nevet és a koncepciót leporoltam és itt vagyunk.

Íme az Építőkockák blog mindenféle izgi témával, sztorizós, tanulságokon merengős formában.

Írásban.

Rendszertelenül. Amikor van mondanivalóm.

(Ha a podcastot jobban szereted, maradj velem, lesz az is.)

2. Utazás a gerincvelőm körül blog

Ha régóta követed a munkámat, akkor tudhatod, hogy 2018 tavaszán baleset ért, amiről néhány hónappal később elkezdtem blogot írni.

A blog segített érezni, segített megélni a legnehezebb drámákat, s elmondani az elmondhatatlant. Nem adott tanácsot, nem akart megjavítani, csak teret adott, hogy bármit érezzek (a pszichológusom mellett).

Talán 3 évig írtam, aztán elrejtettem.

Azóta rájöttem, hogy nincs mit elrejteni, nincs mit tagadni vagy takargatni.

Sőt, a traumákról, az érzéseinkről beszélni kell, mert a hallgatás megbetegít, a szőnyeg alá söpört érzéseink pedig megsokszorozott erővel törnek fel újra.

Ezzel útjára indul az Utazás a gerincvelőm körül felújított verziója.

Utazás a gerincvelőm körül

Történetek egy balesetről és mindenről, ami utána jön

By Temesvári Orsi

Mit találsz majd itt?

Közzéteszek a balesettel kapcsolatos történeteimből, a feldolgozás élményeiről egy szubjektív válogatást, s megosztok néhány cikket arról is, hogy hogyan lehet élni egy trauma után.

Bízom benne, hogy a bejegyzések legalább annyira segítenek neked, mint annak idején nekem.

3. Több 1:1 coaching

Imádom az egyéni folyamatokat. Személyes, mély, egyedi. Idén újra van kapacitásom.

Szóval ha úgy érzed, itt az idő, beszélgessünk.

Hát, így…

Köszönöm, hogy itt vagy és olvasod ezt. 💛

Szeretettel: Orsi